Ma egy szomorú dologgal kapcsolatban írok nektek.
Már régóta tervezem, hogy sort kerítek rá, de sosem volt annyi időm, hogy egy komolyabb irást kanyarítsak belőle. L. hozzájárult ahhoz, hogy megosszam veletek a levelét és erre válaszolva írjak egy posztot az elengedésről és a gyászról újra.
L. a Verona és Ádám című írásom után vette fel velem a kapcsolatot, megtisztelve engem a bizalmával. Ez most csak egy bevezető poszt lesz, mert mindenképpen szeretném, ha ismernétek az előzményeket. Először a gyászról írok, a következő alkalommal pedig az elengedési folyamatokról.
Az előzmények:
“Szia Corinne!
Egy ideje olvasom a blogodat es mar tobbszor akartam irni neked, de ugy latszik, most jott el az ideje. Koszonom, hogy megosztottad velem/velunk ezt a tortenetet is. En mar venasszony vagyok hozzad kepest, igaz csak testben. Ugy erzem, lelekben egy felenk kismadar vagyok. Elvesztettem a ferjem egy evvel ezelott, nagyon gyorsan, par het alatt. 51 eves volt es eleteros, akivel ketten voltunk egyek 16 eves korunk ota. Mindig en voltam a beteges, gyenge. Neha, felvillant bennem, hogy ha elveszitenem, keptelen lennek elni nelkule. Es megis megtortent, es megis elek, bar nem tudom, hogyan es miert… semminek sincs ertelme. Azzal tudom csak vigasztalni magam, hogy ha van valami a halal utan, akkor o biztosan var ram. Ha pedig semmi nincs es ennyi volt, akkor minden mindegy. Probalok elni, mennek a napok egyik a masik utan, probalom tartani magam. Miota elment, allandoan a labammal vannak problemak. Eloszor fekely, aztan bedagadt, eldeformalodott, kezeltek izuleti gyulladasra, koszvenyre, stb. De mar alig tudok menni, most kiderult, hogy a labfejemben erthetetlen modon eltortek a csontok, pedig semmi serules nem ert. Erzem, hogy nekem kell valahogy rendbe hoznom magam, mert senki mas nem segit. De nem tudom, hogyan dolgozzam fel. A soraidat olvasva egyre inkabb ugy erzem, hogy irnom kell neked. Ne haragudj, ha tolakodonak tunnek es nem szeretnelek terhelni a kinjaimmal. De ha lehet, ha tudsz nekem olyasmit mondani, ami konnyebbe teszi, legyszi, irj nekem!
Nagyon varom!”
“Kedves L.!
Köszönöm a megtisztelő leveledet, egyáltalán nem terhelsz! Ha ettől jobb neked, írj csak bátran! Én szívesen segítek, ha tudok. Nem egyszerű most az életed, ahogyan érzem, rengeteg minden történt a férjed halálát megelőzően is, amiket nehezen tudtál feldolgozni. Nehéz időszakod van, és ez az év még nem hozott változást.
Amit szerintem sürgősen el kellene felejtened: 51 évesen abszolút nem vagy öregasszony! Nem a 18. században vagyunk, amikor már le kell írnia magát ennyi idősen egy nőnek! Sőt!
Tudom, hogy a magyar helyzet sajnos nem segít ezt felfogni, mert ott most nincs sok értéke a tapasztalatoknak, én tehát azt mondom, hogy ne erre figyelj. Erős és öntudatos nő vagy, aki eléri azt, amit szeretne, és akit a jelenlegi sebezhetősége, érzékenysége és a szeretethiánya a padlóra küldhet. Újra fel kell fedezned azt, hogy az élet szép. Tudom, hogy ezt most könnyű írni, pláne ha ilyen sok problémával terhelten olvasod. Mégis, arra kérlek, hogy ne add fel! Az első lépést már megtetted magadért, írtál nekem és biztosan nem lehetett könnyű ismeretlenül hozzám fordulnod!
Fontosnak tartanám az elengedés gyakorlatokat esetedben és ha megengeded, akkor írnék neked és a hozzád hasonlóan problémákkal küzdő olvasóknak egy posztot, kiemelve, hogy mit javasolnék pontosan lépésről-lépésre. Ehhez azonban az engedélyedre lenne szükségem. Én hiszek benne, hogy a változás már elindult nálad, de abban is biztos vagyok, hogy nehéz az út, amelynek az elején állsz. Én drukkolok neked és szívesen segítek a távolból!
Köszönöm azt is, hogy engem olvasol! Ha több levelet kapok, jobban tudom, alakítani a blog témáit és így többet tudok segíteni is, Hozzáteszem, ez nyilván nem pótolja a személyes találkozót, de mindenképpen átlendít a kezdeti nehézségeken.
Szeretettel ölellek,
Karin”
“Kedves Karin!
Nagyon orulok, hogy irtal!!! Igen, jol erzed, tenyleg nagyon sok dolog tortent az eletemben, eletunkben, mielott a ferjem elment. Te megerzel ilyen dolgokat? Nem tudok errol az oldaladrol sokat csak amit a blogodban a sorok mogul kiolvastam. De valahogy eros kesztetest ereztem es erzek, hogy hozzad forduljak. Elegge meg vannak zavarodva a gondolataim es nem tudok sok mindent a helyere tenni. Van amit erzek, de a materialista agyam nehezen akarja elhinni. Nagyon koszonom, hogy drukkolsz nekem es segitesz. Persze, hogy megengedem, sot orulnek annak, ha irnal egy posztot az elengedes-gyakorlatokrol. Valoszinuleg masokat is erint.
Azt szeretnem kerdezni toled, hogy letezhet az, hogy velem kapcsolatba akar lepni a ferjem a tulvilagrol? Errol mi a velemenyed? Nagyon varom a valaszod! Szep hetveget kivanok Nektek!”
A szeretett személy elvesztése mindig tragédia. Most egy picit belenézünk a gyász útjába, mert ez is nagyon fontos. Fontos azért, hogy L. és a hozzá hasonlóan mély ürességet érző emberek segitséget kapjanak, és idővel túljuthassanak egy olyan tragédián, melyre soha nincsenek megfelelő szavak. Nyilván az írásaim nem pótolják a feldolgozást, a személyes jelenlétet és a konzultációkat, mégis segíthetnek kimozdulni abból az állapotból, amiben jelenleg vannak, a saját érdekükben.
Tudjuk azt, hogy a szeretett szemely elvesztése komoly pszichés következményekkel jár. A neheze akkor kezdődik, amikor az itt maradt fél hazaér az otthonába, és ott, a közös élettérben szembesül először a vesztesége valódi súlyával. Ekkor bármilyen érzés feltörhet a mélyből, a haragtól kezdve a súlyos hiányérzetig, de nyilván mindenkinél más a megélési folyamat. Előjöhet önvád, bűntudat is teljesen indokolatlanul…rengeteg ha, ha, ha törhet fel a tudatalattiból, kérdések özönlenek megállíthatatlanul, aztán jöhet a nagy harag bárki felé, majd újra a miért éppen ő… a miért nem én…és ezekből, ha nem történik meg a gyász feldolgozása, bizony gyorsan kialakulhatnak a pszichoszomatikus megbetegedések is.
A legnagyobb segítséget nyilván a család, a barátok támogatása adhatja. Többen közülük azonban nem igazán értik, hogy a gyászoló miért nem lép tovább, miért ragad bele a veszteség érzésébe, ahelyett, hogy új életet kezdene. A gyászolónak nagyon fontos ilyenkor egy támogató ember jelenléte, aki képes türelemmel, együttérzéssel, elfogadással és megértéssel fordulni felé. Egy ilyen személy jelenléte jelentheti a legnagyobb gyógyító erőt.
A barátoknak azt is érdemes megérteni, hogy másképpen viszonyulnak a férfiak a veszteséghez és másképpen a nők. A férfiak nem szeretik kimutatni azt, hogy ők elesettek, kétségbeesettek, inkább igyekeznek mindenkinek megmutatni, hogy ők mennyire erősek. Néha még érzéketlennek is tűnhetnek. A nők viszont általában sokkal mélyebben gyászolnak, így az ő gyászuk hosszabb időt vesz igénybe. Ezek személyes tapasztalatok is. A kisfiam születése előtt 2 másik kicsit veszítettünk el, mindkettőnél nagyon elesetté váltam, kiborultam és érzéketlennek neveztem a férjemet, aki mindvégig mellettem állt és bízott abban, hogy a következő babánk velünk marad. Az ő támogatása adott nekem erőt és a végén neki lett igaza, lett kisbabánk is, bár a terhességet végig kellett feküdnöm és utána is kímélnem kellett magam.
Az életem során sajnos sok szerettemet elvesztettem már, így tudom azt, hogy a veszteség, bárhogyan ér bennünket, mindig borzasztó és felfoghatatlanul fájdalmas. Nem vagyok gyásztanácsadó, nem is leszek, de az elengedésekben profi lettem és sok embernek segítettem már.
Léteznek köztünk nagyon szomorú, fázósan összehúzódó, magányos, nagy és fájdalmas űrt sokáig hordozó emberek, akik elvesztve a társukat; maguk sem kívánnak tovább élni. Hiába mondogatja a család, a barátok, az ismerősök, hogy a másik fél is azt szeretné, ha boldog lennél…Ők magukban zúgolódnak, hiszen nem akarnak elszakadni az emlékektől és nem kívánnak új életet sem kezdeni. Többen közülük pár héten, maximum két éven belül követik a párjukat, mert nem képesek feldolgozni a gyászt, inkább kedvesük “után halnak”. Mindez nem is csoda, hiszen az összeszokott, jól egymáshoz csiszolódott, egymást kiegészítő társak nemcsak szerelemben és szeretetben, hanem egy nagyon erős és mély szövetségben élnek. Egymás mellett érzik jól magukat, egymás közelében nyugszanak meg igazán, boldoggá teszi őket a másik közelsége. S ha ez a másik immár nincs ott, abban a pillanatban elindul a változás, veszélyes mértékűvé válik a válaszok keresése, miközben rengeteg könny hullik.
Mindössze két út van ezután: a gyászoló egy bizonyos idő után elkezdi befoltozni, begyógyítani a sebét és megtanul élni a szeretett személy nélkül újra, vagy tartósítja a másikkal kapcsolatos érzéseit és nem engedi el őt. Az első verzió átlagosan 3 évet vesz igénybe, mert kb ez az az időszakasz, amire szükség van ahhoz, hogy a gátló emlékgócok, a fájdalmas eseményblokkok feloldódjanak és az itt maradt személy erős legyen az új életforma kialakításához. Van azonban olyan eset is, amikor az említett gyászoló nem akarja a gyógyulást, inkább vállalja a gyötrő, felzaklató érzelmeket, tartósítva a másik emlékét.
Nehezíti a helyzetet, hogy egyre kevesebb segitséget kap az a világtól, aki a gyászát mélyen megélve/átélve szeretne elbúcsúzni a szeretett személytől. Régen erre különféle rituálék voltak, a haldoklást, a halált, a temetést és a gyász időszakát olyan szokásrend fogta egybe, amely segítőkkel is támogatta a fájdalmaival küzdő embert, másrészt irányította, korlátozta is ezt a fájdalmat a szokások segítségével.
Ma az elhunytat sirató nagyrészt magára hagyott és tanácstalan. Ha pedig néhány hét múlva nem képes úgy visszatérni a közösségbe, hogy láthatóvá váljon a feldolgozási folyamat, akkor még elítélő megjegyzéseket is kaphat, ráadásul az emberek elhúzódnak tőle, mert nem akarnak foglalkozni az elmúlás gondolatával. Így a gyászmunka elvégzetlen marad és a gyászolóban egyre mélyebb lesz az a szívszorító űr, amelyet az eltávozott hagyott.
Néhányan tudjátok, hogy ki vagyok és mivel foglalkozom, ám a többség ebbe még nem látott bele. Ez nem is fog sokat változni, de ha tudok, segíteni fogok azoknak, akik hozzám fordulnak. Kicsit fogok írni arról, amit én a hivatásomnak tekintek. Rengeteg embernek segítettem már és nem kellett hinniük semmiben, csak saját magukban. Kellett az elhatározásuk, a kitartásuk, mert a munka nagyobbik részét bizony nekik kellett elvégezniük és ez nem volt egyszerű feladat. Ha valakinek túl sok ez, egyszerűen ne olvassa el azokat az posztokat, amik ehhez kapcsolódnak majd.
Az újrakezdéshez, megújuláshoz elengedhetetlen, hogy elengedjük a régi életünket. Az elengedés hihetetlenül egyszerű, ugyanakkor rendkívül hatékony megoldás az életünk javítására. Nem kell hozzá semmit elhinni, nem kell mély meditációs tapasztalat. Kell viszont az elhatározása annak, hogy végig akarod csinálni. Hamarosan folytatom, addig viszont ajánlom figyelmetekbe a régi írásaimat:
Minden hozzászólót kérek, tartsa tiszteletben ezt a témát és ne kezdjen bele indokolatlan okfejtésekbe, mert az ide nem illő, tiszteletlen kommenteket moderálni fogom. Köszönöm.
Igen, ezt mindenkinek egyenileg kell feldolgoznia. Am en ugy gondolom, sokat segit, ha valakivel esetleg csak megoszthatjuk a fajdalmunkat. Az elengedes gyakorlatok is mukodnek, de ehhez is az egyen kell, a terapeuta nem tudja megoldani helyette. O csak egy utitars, aki ott van addig, amig igeny van ra. Javasolhat, de a megoldas mindenkiben ott van, vagy igy vagy ugy. En nem vallalok egyebkent gyaszterapiat, regebben azonban volt egy alkalom, amikor kivetelt tettem. Egy fiatal lany elvesztette az eskuvo elott a volegenyet, es az anyukaja hozzam jart folyamatosan terapiara mar azt megelozoen is.Vele kivetelt tettem. Fel ev alatt sikerult annyira “feldolgoznunk” a gyaszt, hogy ujra tudott mar mosolyogni. Kb 1 evig tartott a kozos utunk, ma mar csaladja van es ujra boldog. Nehez esetek ezek. En a parkapcsolati problemak, csaladi konfliktusokra specializalodtam, illetve az egyeni eletvezetesi coachingra. Egyik sem konnyu, szamtalan elethelyzet van es bizony nekem is nagyon esznel kell lennem.
Véleményem szerint ezt a témát nem is nagyon lehet kommentálni, de ha már lehetővé tetted a hozzászólások megjelenését, akkor itt jegyzem meg, hogy én soha nem venném a bátorságot ahhoz, hogy ebben bárkinek tanácsot adjak. Amúgy tök jó dolgokat írtál.Már az életre is áll, hogy kizárólag az egyénen múlik, hogy hogyan éli meg a bejövő impulzusokat, de a halálra – és az ezzel járó veszteségre – ez különösen igaz. Lehetetlen általános segítséget nyújtani, márpedig minden más csak üres frázis.Soha az életben nem érezhetjük át a másik fájdalmát, hiszen az teljesen egyénre szabott, pontosan ezért sosem mondok olyat, hogy “részvétem”, hiszen hazugság lenne.Ami engem illet, anyukám elvesztését viszonylag könnyen fogadtam [várható esemény volt], Ginger halálába azonban belepusztulna a lelkem.Senki nem tudna megvigasztalni, nem tudnám elfogadni “az élet megy tovább” szerű – nyilvánvalóan segítő szándékú – közhelyeket. Erről már írtam egy posztot, de az illendőség kedvéért ide most nem illesztek be semmilyen linket.Elég az hozzá, hogy ha ő meghalna, vele halnék én is.Senki nem ismeri a körülményeket, amik miatt így érzek, így tanácsot sem adhatna senki, hogy hogyan lehet “feldolgozni” egy ilyen tragédiát.Előfordul, hogy egy ember – a társa nélkül – már nem akar továbbmenni az úton. Ilyenkor pedig a gyászolót is el kell engedni.
Hm… ismeretlenül is részvétem L-nek. Bizonyára nehéz időszakon megy át. Nem tudom, én még -szerencsére-nem veszítettem el hozzám közelálló személyt.Ám, voltak nehéz pillanatok az életemben, és úgy gondolom ezzel csak saját magunk bírkózhatunk meg. Kinek könnyebben, kinek nehezbben megy, emberfüggő, jellemfüggő.Így van Karina?