Vártam Douglas új filmjét. Mindenki várta. Mégis mást hozott, mint amire vártunk.
“Steven Soderbergh rendező legújabb (utolsó?) filmjében (Túl a csillogáson) Michael Douglas játssza Liberace-t (ejtsd: Liberácsi), az olasz-lengyel származású zongoravirtuózt. Liberace karrierje a ’70-es években volt a csúcson, mert tudta mi kell az embereknek: ő volt az első, aki TV-showban szerepelt, interaktív módon bevonta a nézőit az előadásaiba, a már-már ízléstelenül giccses ruháiban pedig sehol se tudott feltűnés nélkül végigmenni. Egyes pletykák szerint még Elvis is tőle másolta hajkoronáját. A történet Scott Thorson (Matt Damon) visszaemlékezéseiből építkezik, az egész filmet az ő szemszögéből láthatjuk. 17 évesen találkozott Liberace-val, aki gyorsan magához édesgette a félénk homoszexuális fiút, akinek problémás családi háttere és nevelőszülőknél eltöltött évei után valószínűleg a szabadság utáni vágy adta meg az utolsó lökést. A film szerencsénkre leginkább Liberace magánéletére fókuszál, így Thorsonnal való kapcsolatán keresztül sok mindent megtudhatunk a csillogás mögött lévő emberről. “
Nem hétköznapi alkotás, ahogyan a színészek sem azok, s ahogyan Amerika egyik legnagyobb showmenje, a zongorista Liberace sem nevezhető átlagosnak. A film maga egy olyan kategória, ami nem mindenkit fog megmozgatni, hiszen a középpontjában a homoszexualitás áll és Michael annyira túlzásba viszi a szerep megformálását, hogy szinte ott érezhetjük magunkat Las Vegasban és a hideg futkoshat a hátunkon egy ilyen élet láttán. S ha ez nem volna elég, akkor elképedhetünk Matt Damon hiteles játékán is, aki pontosan azért vállalta el a szerepet, mert ő az egyik legismertebb meleg jogi aktivista a színészek között.
Nekem a film nem jött be, mert erőteljesen feszegeti a jóízlés és a megértés határait. Talán ki lehetett volna belőle hozni még jobbat, ám a színészek játéka óriási, ezt el kell ismernem akkor is, ha számomra Michael Douglas a “játsz/mában” a favorit. Fura látnom az egyik kedvenc sztáromat egy vénülő homoszexuális, magamutogató zongorista szerepében, aki kihasznál másokat, önző módon szeret, manipulál, majd az utcára hajít…nagyon bizarr. Ugyanakkor éppen ebben rejlik Douglas színészi nagysága: tanulmányoz egy karaktert, majd szinte eggyé válik vele…
A film bár nem kiemelkedő, nagyon drámai, és az már biztos, hogy nem lesz a kedvencem. Egyszer érdemes megnézni. Abban viszont biztos vagyok, hogy a XIV. Lajos korabeli udvar abszolút nem lenne meglepve, ismerve azt a korabeli francia tézist, hogy a homoszexualitás olasz gyökerekkel bír, ahogyan minden rosszra ráfogták anno, hogy nem lehet más, csakis olasz…:)
Nekem ez jutott azonnal eszembe. Hiába, le sem tagadhatom, hogy a francia történelmet kutatom…s azt is tudom, hogy bizony még Napóleon idején is tartotta magát ez a nézet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: