Inferno

“Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás.”
(Dan Brown: Inferno 655-656. oldal)

Dan Brown elutazott Firenzébe, elővette Dantét, megszemlélt néhány festményt, aztán mindezt vegyítette a WHO-val (Genf), egy  génkutatóval és egy időszerű, érdekes elmélettel…ezek után máris készen állt talán élete legjobb könyvének az alkotóanyaga. Dr Langdon, a Da Vinci kódból és más regényekből jól ismert szimbólumkutató nyomozása Olaszországban folytatódik átívelve időn, ideákon és filozófiai eszméken.

A regény középpontjában egy (Dan Brown elméje által megalkotott) svájci tudós által közzétett sokat vitatott tanulmány áll, amely azt állítja, hogy az emberi faj a megsemmisülés határán áll és ha nem következik be hamarosan egy katasztrófa, amely jelentősen csökkenti a Föld népességét, akkor nem fogjuk megérni a következő évszázadot. E tanulmány publikálója, a milliárdos génkutató a világ megmentésére készül és felkeresi a WHO-t, hogy az együttműködésüket kérje. Ott azonban nagy vihart kavar az a határozott kijelentése, miszerint a génmanipulációban elért eredményei sokkal nagyobb hasznára lennének az embereknek, ha nem a betegségek gyógyítására, hanem az előidézésükre alkalmaznák őket. Kvázi a technológiát a népesség növekedésének a visszaszorítására kellene használni olyan hibridtörzseket létrehozva, amelyek ellen nincs gyógymódja a modern orvostudománynak. Mindezt egy “apokalipszisórával” is megspékeli – stílusos svájciként ezzel illusztrálva tézisét, mely szerint, ha a teljes emberi életidőt a földön egy órába sűrítjük, akkor most már az utolsó másodperceinket éljük. Persze, azonnal támadások érik: támadják a politikusok, az egyház, a WHO pedig eszelős vészmadárnak kiáltja ki őt. Innen indul a regény.

Az Egészségügyi Világszervezet a valóságban is nagyon komolyan veszi a túlnépesedést. Náluk mindenki jól ismeri a híres Machiavelli idézetet:
“Amikor már minden ország megtelt lakosokkal, olyannyira, hogy élni sem tudnak és máshova sem költözhetnek…akkor a világnak szükségképpen meg kell tisztulnia.” Machiavelli tehát úgy beszélt anno a járványokról, mint a világ természetes öntisztulási folyamatáról. A WHO tudatában van a közvetlen kapcsolatnak a népsűrűség és a pusztító járványok valószínűsége között, ezért folyamatosan dolgozik az új diagnosztikai és kezelési módszerek fejlesztésén. Bíznak abban, hogy a jövőben is meg tudják előzni a járványok kitörését. Így ezek a tények  is jelen vannak a regényben.

A könyvbeli történetben a WHO vezetői különösen elképesztőnek találták a tudós ama kijelentését, hogy a mai fiatalság, ha a szaporodás mellett dönt, akkor olyan utódokat fog létrehozni, akik szó szerint tanúi lesznek az emberi faj kipusztulásának és mindenképpen igyekeztek ezt megcáfolni. Így az orvostársadalom ünnepelt tagja, Brown tudósa ezek után kitaszítottként elhatározta, hogy a saját kezűleg tesz a megoldás érdekében. Az Infernóban a WHO és Langdon ered a nyomába.

Tény, hogy a könyv egy olyan időszerű problémát jár körül igen érdekfeszítő módon, melyet még ma is hárít az emberiség. Mindenki tudja, hogy olvadnak a sarki jéghegyek, az állatfajok kihalása meredeken gyorsul, a lakosság létszáma egyetlen ember életideje alatt megtriplázódik, egyre nehezebb ivóvízhez jutni…minden biológiai mérce szerint az emberi faj hamarosan átlépi a fenntartható létszámot és még sorolhatnám. A többség mégis inkább elfordítja a fejét és mással foglalkozik, hasonlóképpen legyintve az egészre, mint azokra az emberekre az utcasarkon, akik egy táblával a kezükben hívják fel a figyelmet a világvégére. Pedig valójában egy katasztrófa árnyékában élünk.

Ám, ha nem veszünk ezekről a hatalmas problémákról tudomást, mert el sem tudjuk képzelni a mindennapi problémáink közepette, hogy mindez bekövetkezhet, az még nem jelenti azt, hogy nem történhet meg. Nyilván nem egy, a lakosságot kipusztító járvány lenne a megoldás a túlnépesedésre. Az is túl szívtelen lenne, ha nem gyógyítanánk többé a betegeket. Viszont az is tény, hogy a jelenlegi út az önpusztításhoz vezet. A népesség ugyanis exponenciálisan növekszik egy rendszerben, melyben korlátozott a tér és korlátozottak az erőforrások. A legtöbb tudós és néhány ember azt is átlátja, hogy igaz az a kijelentés, miszerint minél tovább élünk, annál több erőforrást emészt fel az öregek és a betegek támogatása. Amerikában például az egészségügyi költségek több, mint 60 százalékát viszi el a betegek támogatása életük utolsó hat hónapjában. S persze, miközben agyilag átlátjuk, hogy ez mekkora őrültség, a szívünk mégis azt mondja, hogy adjunk meg mindent a betegeknek és az időseknek, tartsuk őket életben addig, amíg csak lehet. Ez az emberségünk egyik alapvető lényege.

A könyv egyik központi nagyon durva kérdésköre a következő: ha egy gomb megnyomásával véletlenszerűen megölhetnéd a föld lakosainak a felét, megtennéd-e, ha azt mondanák neked, hogy ellenkező esetben kihal az egész emberiség. Akkor is, ha nem tudnád, hogy melyik fele és akár te vagy a szeretteid is benne lehetnétek a pusztulásra ítélt részben…Nyilván, bár ez egy abszurd elméleti kérdés, mégis felettébb elgondolkodtató.

A művészettörténeti vonal engem kifejezetten elkápráztatott. Dan olyan szenzációsan ír, hogy szinte láttam magam előtt a műremekeket, néhány esetben pedig akkora volt a nyomás, hogy újra és újra rájuk keressek a neten, hogy még éjjel kettőkor sem tudtam neki ellenállni. Igen, végig ott jártam Langdonnal Firenze utcáin, láttam a Palazzo Vecchio-t és a végén még egy Mediciekről szóló könyvet is beszereztem. Hirtelen újra vonzott a művészettörténeti pálya és újra az a 13-14 éves kislány is voltam, aki olyan régészeti leletekről álmodott, amiket más még nem fedezett fel. Sajnáltam, hogy még ma sem beszélek sokat olaszul és megfogadtam, hogy ezt hamarosan behozom. Közben pedig minden egyes nap a férjemnek is egyfolytában Firenzéről áradoztam.

Amik olvasás közben felmerültek bennem:

– Rengeteg kérdés a jövővel kapcsolatban. A miénkkel, a gyerekeinkével, a még meg sem született unokáiméval és még folytathatnám.

– Megoldási lehetőségek: nekem ez a nem gyógyítunk, minden öreg és beteg felesleges a társadalom számára…nos, ez  túl nyers, tömény és gyomorforgató, ráadásul irányíthatatlan folyamatokat indíthat be. Egy Robin Cook könyveken kamaszodótól és javíthatatlan Gyilkos Elmék rajongótól nem is várható más talán. Viszont akkor merre tovább és mit tehetünk mi, egyszerű emberek???!

– A felvetett kérdések sok, fejben zavarosabb emberben talán súlyos helyzetet idézhetnek elő és komolyan árthatnak. Így is rengeteg az ámokfutó…

– Hol van a Dantém???!

– Imádom Firenzét! Mennem kell,  napokig ott kell maradnom és végül magammal kell hoznom belőle rengeteget! Persze, csak képletesen…

Mr Francia Macaron ezt a helyzetet is jól kezelte: felhívott napközben és rákérdezett: Befejezted már ezt a Dantés-Medicis-Langdonos-Firenzés ál(m)okfutásodat? Ne agyalj, meglepetésem van! Öltözz ki este!

Pár óra múlva pedig beállított egy üveg borral és egy borítékkal, melyben egy kis kártyán ez állt:

4. házassági évforduló: Firenze; Szeretlek!

Dante, Da Vinci, Botticelli és a többiek, készüljetek, mindjárt jövünk! ( s ahogy a könyv olvasottságát nézem, még ki tudja, idén hányan…) 🙂

Inferno: Ez nem más, mint Dante víziója a pokolról. A világirodalom egyik legnagyobb művének, az Isteni Színjátéknak egy része. A mű Dante alászállása az alvilágba és útja a purgatóriumon át a paradicsomba. Az inferno, azaz a pokol a legismertebb, ahol Dante szinte újradefiniálta az elkárhozás középkori elképzelését. Ezzel a művel tehát egy rémisztő valósággá tette a poklot, így annak idején az egyház híveinek száma hatalmas mértékben megnövekedett, mert szinte mindenki szerette volna elkerülni, hogy halála után oda kerüljön.

–