A fura öreg

A facebookon találtam, de megosztom veletek, mert szép.

Egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt egy idős férfi. Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után.

Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták. Olyan erőteljes hatással volt rájuk a szépsége, a tartalma, hogy lemásolták, és a kórház minden nővérének odaadták.

Az egyik nővér Melbourne-be is magával vitte. Az öregembernek az utókor számára hagyott egyetlen öröksége azóta számos magazin karácsonyi számában megjelent országszerte, többek között mentális egészség témájú magazinokban. Egyszerű, de ékesszóló verse mellé diaporáma is készült.

És ez az öregember, akinek nem volt mit hagynia a világra, most „névtelen” versével az interneten bejárja az egész világot.

A fura öreg

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset, 
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már. 
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok, 
Hogy „Próbálja meg!” – választ sem kaptok. 
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne, 
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok? 
Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva 
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik 
Esküm emlékére, mit tartanom illik. 
Huszonöt évemmel, magam is apaként 
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek! 
Téphetetlen szálak minket összefűznek. 
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak, 
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt. 
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak. 
Most már öreg vagyok. Kemény a természet. 
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan, 
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van. 
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad: 
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad. 
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket, 
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket. 
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik. 
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén: 
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(Ford. Barsi Boglárka)

Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét. Egy nap valamennyien ilyenek leszünk!

(Szerzője Phyllis McCormack, szerkesztette Dave Griffith.)

A legjobb, legszebb dolgokat a világon se nem láthatjuk, se nem érinthetjük meg… a szívünkben kell éreznünk őket!

Időközben egy komment pontosította a forrást:
http://en.wikipedia.org/wiki/Crabbit_Old_Woman
vagy http://www.hoax-slayer.com/cranky-old-man-poem.shtml
(ha tényleg ez a forrás…)

When an old man died in the geriatric ward of a nursing home in an Australian country town, it was believed that he had nothing left of any value.

Later, when the nurses were going through his meager possessions, they found this poem. Its quality and content so impressed the staff that copies were made and distributed to every nurse in the hospital.

One nurse took her copy to Melbourne. The old man’s sole bequest to posterity has since appeared in the Christmas editions of magazines around the country and appearing in mags for Mental Health. A slide presentation has also been made based on his simple, but eloquent, poem.

And this old man, with nothing left to give to the world, is now the author of this ‘anonymous’ poem winging across the Internet.

Cranky Old Man

What do you see nurses?… … What do you see?
What are you thinking… … when you’re looking at me?
A cranky old man… … not very wise,
Uncertain of habit… … with faraway eyes?
Who dribbles his food… … and makes no reply.
When you say in a loud voice… … ‘I do wish you’d try!’
Who seems not to notice… … the things that you do.
And forever is losing… … A sock or shoe?
Who, resisting or not… … lets you do as you will,
With bathing and feeding… … The long day to fill?
Is that what you’re thinking?… … Is that what you see?
Then open your eyes, nurse… … you’re not looking at me.
I’ll tell you who I am … … As I sit here so still,
As I do at your bidding… … as I eat at your will.
I’m a small child of Ten… … with a father and mother,
Brothers and sisters… … who love one another
A young boy of Sixteen… … with wings on his feet
Dreaming that soon now… … a lover he’ll meet.
A groom soon at Twenty… … my heart gives a leap.
Remembering, the vows… … that I promised to keep.
At Twenty-Five, now… … I have young of my own.
Who need me to guide… … And a secure happy home.
A man of Thirty… … My young now grown fast,
Bound to each other… … With ties that should last.
At Forty, my young sons… … have grown and are gone,
But my woman is beside me… … to see I don’t mourn.
At Fifty, once more… … Babies play ‘round my knee,
Again, we know children … … My loved one and me.
Dark days are upon me… … My wife is now dead.
I look at the future… … I shudder with dread.
For my young are all rearing… … young of their own.
And I think of the years… … And the love that I’ve known.
I’m now an old man… … and nature is cruel.
It’s jest to make old age… … look like a fool.
The body, it crumbles… … grace and vigor, depart.
There is now a stone… … where I once had a heart.
But inside this old carcass… … A young man still dwells,
And now and again… … my battered heart swells
I remember the joys… … I remember the pain.
And I’m loving and living… … life over again.
I think of the years, all too few… … gone too fast.
And accept the stark fact… … that nothing can last.
So open your eyes, people… … open and see.
Not a cranky old man… …
Look closer… see … … . . ME!!

Remember this poem when you next meet an older person who you might brush aside without looking at the young soul within. We will all, one day, be there too!

PLEASE SHARE THIS POEM
(originally by Phyllis McCormack; adapted by Dave Griffith)

The best and most beautiful things of this world can’t be seen or touched… they must be felt by the heart!