Romain Gary: A virradat ígérete / La promesse de l’aube

Ki tudja, mikor láttam és olvastam volna Romain Gary könyvét, ha Pável kritikái között nem találok rá…ezúton is nagyon köszönöm neki, az egyik legjobb döntésem volt, hogy a véleménye olvastán megrendeltem ezt a remekművet!

Hozzá kell tennem Romain könyvéhez, kedves Pável, hogy sajnos a franciám még nem annyira irodalmi, hogy élvezettel és rajongással, néhol őszinte meghatottsággal, majd nevetve, máskor szomorúan és érte izgulva olvashattam volna…így talán majd pár hónap múlva eljön az eredeti olvasásának is az ideje…hazudhatnék, hogy ment ez nekem, bár tény, hogy ügyes franciás vagyok, de ez nem igaz.

Nem vagyok még ilyen szinten, de napról-napra közelebb kerülök hozzá és egyre biztosabban érik bennem a tudat, hogy a francia történelem mellett francia irodalmat is fogok hallgatni a genfi egyetemen…

Romain édesanyjáról írt összes szép, fura és idegesítő dolog feltöltött új erővel és rávilágított arra, mennyire kell figyelnem arra, hogy ne kövessek el hasonló hibákat Dominique nevelése közben…persze, mellettem itt van Julien, még dolgozni sem dolgozom és szerencsére nem egy olyan időszakban élünk, ahol hasonlóan kellene megélni a helyzeteket… Ám én Domitól semmiképpen sem a katonáskodást várom…bár a diplomata karrier elgondolkodtató…ám választani ő fog.

Pável írását a könyvről itt olvashatjátok:

Mögötte az élet

Az író rám gyakorolt hatása:

Szavakkal kifejezhetetlen. Ez az ember olyan csodálatosan írt, hogy öröm olvasni!

Az édesanyja Franciaország iránti szerelme volt a kiindulópontja annak, hogy Romain Franciaországot tartotta igazi hazájának, bár eredetileg litvánnak született, közben élt Lengyelországban is, ahol kiválóan megtanult lengyelül; majd 10 éves korában eljutottak Nizzába, mert az édesanyja elérkezettnek látta az időt arra, hogy francia földön, igazi franciaként szívja magába a levegőt, eszerint nevelkedjen és sose felejtse el, hogy nagy dolgokra hivatott: hiszen katona lesz, híres író és francia diplomata… Ezért már Lengyelországban külön tanárokat fogadott hozzá, és meg kellett tanulnia lőni is, hiszen Puskin párbajban veszett oda, jobb tehát egy híres írónak mindenre felkészülni… 😉

Képzelhetitek, hogy Romain lelkére milyen rettentő terhet ró édesanyja hatalmas álma, de éppen ezekért az álmokért megfogadja, hogy lesz belőle valaki…és bár az első időszak nagyon terhelten és nehezen indul, a végén sikerül megvalósítania az összes nagy álmot versenyt futva az idővel, hogy a mami láthassa sikeresnek az ő egyetlen, imádott fiát.

Bár nem lesz belőle festő (imádom, ahogyan ezt a sztorit felvezeti) és énekes sem (itt a hangjával kapcsolatos gondolatfolyamán szinte hangosan felnevettem az éjszakai csendben), ahogyan a teniszezői álom is szertefoszlik a nagy vereség után, melyet a svéd király végignéz; de a pilóta, az író és a diplomata karrier nem maradt álom, mindegyikben jeleskedett és hősiesen viselkedett a háborúban, bár voltak eszement gondolatai.

Néha együttérzett a lengyelekkel, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megvédje a francia mundér becsületét, majd utána kioktassa őket tökéletes lengyelséggel… Szívfájdító olvasni őszinte megnyilvánulásait az elvesztett bajtársaival és háborúval kapcsolatban, lehetetlen érzelmek nélkül elmenni édesanyjával való kapcsolata szüntelen elemzései közepette.

Egyszerre érthető és megfejthetetlen számunkra Romain bonyolult lelke, miközben olyan tetteket hajt végre, melytől elakad a szavunk is…

Őszintén ajánlom a könyvet, ha egy igazi franciává vált, franciának nevelkedett nagy francia író könyvére vágytok. Nála jobban senki sem fogalmazhatta volna meg azt, amit én a választott hazámmal kapcsolatban érzek: szeretem minden hibájával együtt, értékelem mindazt, amit nekem ad, köszönöm, hogy egyenrangúként kezel, pedig a honosításom még hátravan…és a szívem mélyén arra vágyom, hogy büszke legyen rám…ahogyan én is büszke vagyok arra, hogy immár ide tartozom. Ez az én hazám.

Franciaország- én kiskorom óta ide vágytam, ide húzott a szívem és a lelkem, itt találtam magamra és új otthonra.

Ahogyan Romain is, bár kettőnk között az a lényeges különbség, hogy nekem nem anyám mesélt Franciaországról, én a nagypapám által találtam rá a mesékre és magamtól alakult ki bennem az a kép, amit neki édesanyja szavai hoztak be a képzeletébe. Olvasva az írásait és az álmait, amiket édesanyja szavai tápláltak, egyszerűen azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, másnak is éppen annyira hazája volt, van és lesz Franciaország, ahogyan nekem…én azonban sosem lázadoztam ellen, éppen ellenkezőleg: tudtam, hogy itt van a helyem. Romain édesanyjáról olvasván gyakran megfogalmazódik bennem, hogy nekem vajon áldás vagy átok lett volna egy ilyen anya…esetleg egyszerre mindkettő, ahogyan neki is…?!

” Anyám Franciaország iránti szeretete, helyesebben imádata mindig is ámulattal töltött el.
Tévedés ne essék: én is nagy frankofil voltam. De én nem tehetek róla: belém nevelte. Hallgasd kedves olvasó, gyerekként litván erdőben a francia legendákat, láss egy ismeretlen országot anyád szemével, ismerd meg az ő mosolyában és elragadtatott hangjában; hallgasd este, miközben ropognak, dalolnak a fahasábok a kandallóban, odakünn pedig hótakaró borít csendet a tájra, hallgasd csak Franciaországot, mintha A csizmás Kandúr meséjét hallanád, ámulj a pásztorlánykán, és halld te is a hangokat, lelkesítsd ólomkatonáidat, nyomj papírcsákót a fejébe és foglald el a Bastille-t, adj szabadságot az egész világnak a fakardoddal kaszabolva a bogáncsot meg a csalánt, tanulj olvasni La Fontaine meséiből- és mindezek után, férfikorban, próbálj szabadulni az egésztől…Még ha hosszan időzöl Franciaországban az sem segít.”

” Egész életemben két embert hallottam, aki ugyanúgy beszélt Franciaországról: anyám és de Gaulle tábornok. Nagyon különbözőek voltak, külsőre is, meg máshogy is. “

” Nyolcéves koromtól, kivált, ha rosszul mentek a dolgok- márpedig nagyon gyorsan rosszra fordultak-, anyám leült velem szemben, rám függesztette karikás, fáradt szemét és hosszasan nézett, büszkén és határtalan csodálattal, aztán felállt, két keze közé fogta az arcom, mintha minden vonásomat külön-külön szemügyre akarná venni és azt mondta:
-Francia nagykövet leszel, ezt én mondom neked, az anyád.”

Ezt pedig Eddie-nek ajánlom, mert itt és a hasonló szövegeknél valamiért ő jutott eszembe:

“A megpróbáltatások hatására egyre több időt töltöttem a szobámban, és istenigazából nekiveselkedtem az írásnak. Annyi csapás ért a valóság minden frontján, olyan sűrűn ütköztem bele a korlátaimba, hogy jólesett bezárkózni egy képzeletbeli világba, és az általam kitalált személyek értelmes, igazságos, emberséges életét élni. Nem irodalmi minták alapján, hanem ösztönösen felfedeztem a humort, azt a tökéletesen kielégítő ügyes módszert, amellyel hatástalanítani lehet a valóságot, amikor már éppen leteperné az embert.
A humor azóta is baráti társaság nekem; csak neki köszönhetem, hogy nagy néha sikerült leküzdenem a sorsot. Senki sem tudta kicsavarni a kezemből a humor fegyverét, és már csak azért is fordítom kész örömmel magam ellen, mert az én-en és az egó-n keresztül az ember végzetét támadhatom. A humor a méltóság kiáltványa, annak a kimondása, hogy az ember följebbvaló, mint ami történik vele.
Humortalan, de nagy tudományú “barátaim” erősen fájlalják, hogy – írásban, szóban egyaránt-legkivált magam ellen forgatom a humor létfontosságú fegyverét, mazochizmust emlegetnek meg öngyűlöletet, de sőt, ha e felszabadító játékokba a szeretteimet is belekeverem, exhibicionistának titulálnak, vadbaromnak. Sajnálom őket. (…) a kívülről ránk kényszerített sors dühít, a törvény, amelyet úgy szabtak ki ránk sötét erők, akár valami nürnbergi törvényt.
Ez az emberi kapcsolatokat meghatározó félreértés egész életemben magányosságra ítélt, mert semmi úgy el nem magányosítja az embert, mint ha a humor baráti jobbját nyújtja a másiknak, és az nem fogadja, mert éppúgy nincs keze hozzá, mint egy pingvinnek.
Végre a szociális kísérletek is foglalkoztatni kezdtek, és olyan világot szerettem volna, amelyben a magányos anyáknak nem kell minden terhet segítség nélkül hordozniuk.
De már tudtam, hogy a társadalmi igazságosság csak az első lépés, úgyszólván csak babagügyögés, és én azt várom el az embertársaimtól, hogy legyenek úrrá a sorsukon. Kezdtem úgy tekinteni az emberre, mint forradalmi kísérletre, mely harcot vív tulajdon biológiai, erkölcsi és intellektuális meghatározottsága ellen. Elnéztem anyám fáradt, öregedő arcát, és nőttön-nőtt bennem az akarat, hogy megváltoztassam a világot, jobbá és tiszteletre méltóbbá tegyem. Késő éjszakáig írtam.”

Romain Gary
(1914-1980)

Litván-zsidó családba született Roman Kacew néven, a francia hivatalos papírokon pedig Kacewgari-ként szerepelt a családneve.
Nevét a második világháborúban változtatta Romain Garyra, miután a megszállt Franciaországból Angliába menekült.
Apja, Arieh-Leib Kacew, 1925-ben elhagyta a családját és újra nősült – ezután Garyt csak édesanyja, Mina Owczinska nevelte. Tízéves korában a dél-francia Nizzába költöztek. Könyveiben és későbbi interjúi során Gary számos változatban beszélt apjáról, szüleiről, azok munkájáról és gyerekkoráról. Gary először Aix-en-Provence-ban majd Párizsban végezte tanulmányait.

(Imádta a deux garcon kávézót, hamarosan én is beugrom oda Aix-en-Provence-ba és leróvom a tiszteletemet- talán írok onnan nektek egy valamit…bár én közelében sem vagyok az ő képességeinek, ám az akaratom és a kitartásom azért felér hozzá…)

Pilótaképzését a Francia Légierő kötelékében szerezte Salon-de-Provence-ban és a Bourges melletti Avord légitámaszponton. Franciaország náci megszállását követően Angliába menekült, ahol Charles de Gaulle tábornok szabad francia haderejében teljesített szolgálatot, így került észak-afrikai és európai bevetésekre.
Nagyon tisztelte a tábornokot. Pilótaként több mint 25 bevetésen vett részt, 65 órányi repült idővel. A háborúban tanúsított helytállásáért számos kitüntetésben részesült.

A háború után Gary a francia diplomáciai testületben szolgált, első regényét 1945-ben adták ki.
Ezt termékeny írói pályafutása során még több mint harminc további regény, esszé és emlékirat követte, amelyek egy részét Émile Ajar álnéven írta.
Az egyik regényét Fosco Sinibaldi, egy másikat Shatan Bogat álnéven írta.

1952-ben kinevezik New Yorkba, az ENSZ francia küldöttségének élére.
1956-tól Los Angeles-i francia főkonzul.

Romain Gary az egyetlen író, akinek a Goncourt-díjat kétszer is odaítélték – ezt a francia irodalmi kitüntetést egy író csak egyszer kaphatja meg.

(Garyt 1956-ban a Les racines du ciel-ért tüntették ki, majd 1975-ben ismét; ezúttal az Émile Ajar alnéven publikált Előttem az élet-ért (La vie devant soi). A Goncourt-akadémia az álnév mögötti író személyét nem ismerve ítélte meg a díjat. Egy ideig Paul Pavlowitch, Gary unokaöccse tetszelgett az író szerepében. Gary a Vie et mort d’Émile Ajar, halála után posztumusz kiadású regényében leplezte le az igazságot.)

Nem szabad csodálkoznunk rengeteg írói álnevén, hiszen 10 éves korától kereste a megfelelő neveket és egyik sem tetszett igazán neki. Örök bánata maradt, hogy a de Gaulle név nem neki jutott először eszébe, mert ez a név igazán méltóképpen hangzott egy nagy franciához… 🙂

Gary első feleségét, Lesley Blanch angol újságírót, a Vogue magazin szerkesztőjét és a The Wilder Shores of Love íróját 1944-ben vette el, és 1961-ben vált el tőle.
1962 és 1970 között Jean Seberg amerikai színésznő volt a felesége, közös fiuk Alexandre Diego Gary.

Gary írta A leghosszabb nap forgatókönyvét, valamint írta és rendezte az 1971-es Kill!-t, amelyben az akkor már elvált feleséke, Seberg is szerepelt.

Seberg 1979-es öngyilkosságát követően Gary depressziós lett, és 1980. december 2-án golyót röpített a fejébe, bár a búcsúlevelében hangsúlyozta, hogy öngyilkosságának semmi köze nincsen Sebergéhez.

Ez azért is nagyon érdekes, mert a virradat ígéretében rengeteg alkalommal felmerül benne a hasonló gondolat, sőt egy alkalommal betegen Afrikában a bajtársai csavarják ki a kezéből a fegyvert, álmában akart golyót röpíteni a fejébe…Sokszor kijelenti, hogy a háborús borzalmak és veszteségek után sokkot kapott ő is, ahogyan a többiek, nem fél megvallani kételyeit és görcsös szerelembe kapaszkodásait…halálával egy szenzációs írót és embert veszítettünk el, aki sajnos sosem volt – a saját bevallása szerint- eléggé boldog, hiszen egyetlen nő sem szerette őt úgy, ahogyan az édesanyja. Éppen ezért vádolta, szidta őt, miközben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy számára egy olyan csoda adatott,amely keveseknek…szerintem sok múlt azon, hogy közbeszólt a háború és a harctéri események nagyon erőteljes nyomot hagytak benne fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt.

Én imádom az írásait és tényleg egy erőteljes köszönettel tartozom Pávelnek.” Franciaországnál nincs szebb dolog a világon- mondta az ő kedves, naiv mosolyával.-
Ezért akarom, hogy francia legyél.”

“Negyedfél év múlva tértem vissza Nizzába, és mindvégig jöttek a datálatlan, időtlen levelek, bármerre jártam, mindenhová hűségesen elkísértek. Három és fél éven át tartotta bennem a lelket az ő enyémnél erősebb akarata, s e köldökzsinóron át pumpált szívembe vért az ő enyémnél bátrabb szíve. Leveleit lírai crescendo jellemezte, anyám egyszerű ténynek tekintette, hogy rettenthetetlen és legyőzhetetlen hős vagyok, aki látványos tetteiben nagyobb ügyességről tesz tanúbizonyságot, mint Rastelli, a zsonglőr vagy a teniszbajnok Tilden, de még a vitéz Guynemer se mérhető hozzám. “

Anyám naivan hitt a csodában, abban, hogy egy isten háta mögötti, kelet-lengyelországi kisvárosban tengő-lengő kisfiú nagy francia író és francia nagykövet lesz, és olyan szép volt ez a tündérmese, hogy én, aki irodalomnak néztem az életet, anyám hitével hittem, hogy a szép mesének meg kell valósulnia…”

Megvalósult. Minden álom hasonlóképp váljon valóra.
A befejezés azonban íródjon másképp…