” Harminc évet leélsz egy -szellemben, aztán ahogyan idősebb leszel és remélhetőleg kicsit bölcsebb, egyszer csak kezded megbánni azokat a dolgokat, amelyeket nem tettél vagy nem mondtál ki…
Sokan vannak és sokfélék, de a legmakacsabbak a gyermekek kísértetei, akiket nem szülhetek meg soha. Ez annyira elszomorít, hogy gyakran meg kell állnom lélegzethez jutni és összeszedni magam, különben sírva fakadnék. Rendszerint így járok karácsony táján, amikor az anyák és az apák a szépen felöltözött családdal elindulnak karácsonyi ajándékot venni. Az ember ott látja őket a párizsi áruházakban, ahogy azon töprengnek, vajon a szörnyetegekről szól könyvet vegyék meg, vagy egy vadonatúj mackót. Látja, ahogy az apák fölkapják a kislányukat és titkokat súgnak a fülébe. Látja, ahogy az anyák buzgón magyaráznak a fiaiknak, ellátják őket anyai tanácsokkal. Látja, ahogy elindulnak kifelé, mennek az Angelinába egy forró csokoládéra, vagy a Tuileriákhoz, hogy felüljenek az óriáskerékre. És összeszorul a szíve a tudattól, hogy neki soha nem lesz része ebben az élményben.” (Janelle McCulloch)
E megrázó szavak olvastán született meg bennem ezen írás témájának a gondolata.
Mondanom sem kellene, úgyis tudjátok, hogy kirázott a hideg, mert a leírtak annyira a szívemig hatoltak. Az már szinte közhely, hogy mit tesz meg egy nő azért, hogy legyen gyereke vagy azért, hogy ne legyen. Viszont mi történik akkor, ha már késő? Ha akkor kap észbe valaki, amikor már kicsúszott az időből?
Persze, tisztában vagyok vele, hogy ma már lehetséges 40 éves kor felett is szülni; igaz, a kockázati tényezők sokkal magasabbak. A gyermektelenség pedig ma már megdöbbentően gyakori probléma rengeteg harmincas éveiben járó, elfoglalt, szakmájában sikeres nő életében, akik azt gondolták, hogy ahogyan a határidőnaplóba, az életterveikbe is elég csak beírni az időpontot és már jöhet is a gyermekáldás…
Ám az élet közbeszólt: nem a várakozásuknak megfelelően alakultak a dolgok, mert talán átestek valami meddőséget okozó rejtett betegségen, például medencegyulladáson vagy épp csak egyetértettek a szerelmükkel, aki kijelentette, hogy egyelőre nem fér bele egy gyerek az életükbe. Aztán szép lassan kicsúsztak az időből, miközben mindegyikük magánkívül volt a fájdalomtól, bánattól, bűntudattól. Hirtelen olyan lett az egész, mintha a feminizmus és a hosszú évekig tartó karrierhajszolás visszacsapódott volna, mérhetetlen kínokat okozva.
Persze, lehetőség van örökbefogadásra, ami szintén megoldás lehet és egy csodaszép dolog, de mégsem a saját gyermek érkezne meg a hosszú várakozás ellenére. Bárhonnan is nézzük, amikor ezek a nők felébrednek, váratlan veszteséggel kell szembenézniük. Mindaz, amiről azt gondolták, hogy nem fontos, egyszerre csak ott lesz a szemük előtt és nem tehetnek mást, minthogy szembenéznek ezzel és továbblépnek. Nincs értelme a gyötrelmes lelkifurdalásnak, mégsem cserélnék egyikükkel sem.
Mert ismerem a veszteséggel járó fájdalmat és nekem is felkínálta anno az élet, hogy döntsek. Én pedig döntöttem. Nem a karrier mellett.
Pár évvel ezelőtt éppen kezdtem sikeressé váltni, amikor életem szerelmével elhatároztuk, hogy közös gyermeket is szeretnénk. Három fájdalmas vetélés után ( az egyik a 16. héten), iszonyú félelem költözött a szívembe és úgy éreztem, hogy talán 34 évesen már kicsúsztam az időből…persze, volt már egy gyermekem, így nem volt ugyanaz a helyzet, mint a fenti esetben.
Ez a szörnyű érzés olyasmi, amit igazán talán csak a fogamzásra képtelenek, a több vetélésen átesett, reménytelenül próbálkozó nők képesek érteni.
Az utolsó vetélésem után a kórházban találkoztam egy hölggyel, aki éppen kivizsgálásokon esett át és a kezébe vett eredményektől falfehérre változott az arca, a szeme könnyben úszott és leroskadt a mellettem lévő ágyra…
Hosszan átbeszélgetett éjszakánk ráébresztett arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hiszen nekem már van egy lányom és megismertem egy olyan élettörténetet, amit senki sem kívánna magának, s amelyhez hasonlón mégis rengetegen osztoznak. Szörnyű lehet együttélni a tudattal, hogy a fiatalkori vetélések és az egyetlen abortusz, melyhez az akkori kedveseddel határozottan ragaszkodtatok, közrejátszottak abban, hogy ma már nem lehet gyereked. Súlyos szavak ezek. S a bűntudat, hogy megszabadultál az egyetlen gyermektől, akit világra hozhattál volna, életed végéig kísért, miközben mindenhol családokkal és gyermekekkel sétálgató anyákkal találkozol…
Ezt az élményt sosem felejtem el és ma ismét eszembe jutott, miközben a fenti idézet írónőjének szomorú történetét olvastam. Nálam annyi változott, hogy megváltoztattam az életmódomat, hirtelen már nem számított annyira ki vagyok és kivé válhatok, mert a vágy, hogy közös gyermekünk lehessen felülírt mindent. Amikor kiderült, hogy Domit hordom a szívem alatt, minden apró rezdülésére nagyon figyeltem. Igyekeztem összhangban lenni vele és magammal. Úgy döntöttem, hogy nem számít sem pénz, sem karrier, nekem ő a legfontosabb…talán ennek köszönhetően is maradt velünk. Én egyetlen percig sem bántam meg, hogy feladtam egy időre az álmaimat, később pedig úgy alakítottam, hogy mindig legyen az álmok mellett is időm rá, Dorkára és a szerelmemre.
Ma viszont újra kirázott az az ismerős hideg…csak ültem és próbáltam visszaemlékezni a nő nevére és csak olvastam, olvastam az írónő történetét…
Nem tudom, mi történt vele. Nem gondolkodott örökbefogadáson és abban az állapotban érthető módon képtelen volt ránézni a kisbabás vagy állapotos anyukákra.
Remélem, hogy hasonlóan Janelle-hez sikerült átértékelnie az egészet és képes volt elindulni egy új élet ígérete felé. Én ma sokat gondoltam rá és tiszta szívemből bízom abban, hogy visszatalált önmagához. Ha pedig esetleg valami “véletlen” folytán olvassa e sorokat, írjon nekem bátran! Örülni fogok neki.
Igen, ebben is van igazsag! Nem szabad elfelejteni az energetikai, spiritualis oldalt sem…
Ma már nem elég csak “akarni” a babát, tenni is kell érte, és nem csak fizikai szinten. Az a gond az emberekkel, hogy még mindig a régi módon akarnak teremteni, régi módon akarják a gyermeket létrehozni. Az egész gyerekkérdéshez ma már nem elegendő a biológia, a “testnedv csere”, a hormonvizsgálatok, a méh vizsgálata stb.. Amíg a párok nem tesznek helyre dolgokat önmagukban, és a kapcsolatukban, addig nem kapják meg fentről ezt az áldást. Ahogy tudatosan kell a mai embernek ápolni a kapcsolatait, úgy kell a gyerekkérdéshez is fordulnia. Még ma is sokszor úgy vetetik el magukat a nők, hogy “már itt az ideje” és a gyerekkérdéshez is így állnak hozzá. Mert már benne vagyok a korban, itt az ideje stb. Egoból és görcsös akarásból még szép gyerek nem született, de egyre inkább gyerek sem fog, nem hogy szép. Nem véletlen hívják a szép gyerekeket “szerelem gyereknek”. Ha a pár közös szívdobbanással, közös vággyal (nem akarással) hozza létre a gyereket, ha a helye is ki van alakítva a gyereknek (értsd: nem reggel 7- este 10-ig dolgozik a két szülő és még lenne saját szobája is a kis porontynak), akkor nem lehet gond. És ott még a biológia sem lehet akadály, ez tapasztalatból tudom..
Tudom,hogy ez a téma is összetett…. Csak ma ez az oldal volt erős nálam. Írok meg erről, ígérem!
nem egyszerű dolog, ha nem jön a baba, hiába szeretné az ember. én is tudom. sőt egyre több ilyen van az ismerőseim között és egyiküket sa hajtotta v. hajtja a karriert, az élet mégse v. csak nagyon nehezen adja meg a babát.