Eltűnt, elrabolt, bántalmazott gyermekek – néhány fontos infó

Tudom, hogy kevesen szerettek ezzel foglalkozni, én sem akarok, pedig nagyon is kell. Anyaként pedig a kötelességemnek érzem, hogy érintsem ezt a területet.
Ígérem, ez lesz az utolsó ebben a körben és esetleg még írok pár sort Kate-ről…aztán megyünk vidámabb témák és a francia életstílus felé.

Szerencsére nekem nincs tapasztalatom ebben a témában, mégis úgy döntöttem, hogy írok róla, mert úgy érzem, hogy rendkívül fontos. A statisztikák  hiányosak, bár néhány országban sokat javult a helyzet. Franciaorszàgban pl 2006-ban vezették be az Alerte Enlèvement, amit azóta 10 alkalommal hoztak működésbe 11 gyermek eltűnése miatt ( egyszer két gyermek egyidejű eltünésekor), ebből tíz gyermeket élve találtak meg közülük.

A gyermeket többségét nem azért rabolják el,hogy aztàn végezzenek velük. Szàmos példa van arra, hogy az elrabolt gyermekekre évekkel késôbb ràtalàlnak. Ám -rossz még leírni is- sokkal szörnyűbb dolgok is vannak a halálnál, amit senkinek sem kívánnál, pláne nem a saját gyermekednek.

Néhány példa a megtaláltakra:

Carlina White-ot csecsemőként rabolták el 1987-ben egy new york-i kórházból. 23 évesen úgy érezte, hogy a családja nem az igazi, nem mondanak neki igazat, nem mutatják meg az eredeti születési papírjait, ezért kutatásba kezdett és a  National Center for Missing and Exploited Children-hez fordult. Az eredménye az lett, hogy 23 év után találkozhatott a családjával. Biztosan szép emlék ez is, de szerintem azért az eltelt 23 évet, ami rengeteg idő, nem pótolhatja semmi.

Shawn Hornbecket 11 évesen rabolták el és négy évvel később találtak rá. Jaycee Lee Dugard -t szintén 11 évesen rabolták el, ő 18 évig élt a Garrido házaspár fogságában, ahol a férfinak még 2 gyermeket is szült. Crystal Anzaldit 14 hónaposan rabolták el és 7 évvel később találtak rá. Steven Staynert 7 évesen vitték el és 7 évvel később, 14 évesen sikerült megszöknie…ez csak néhány név a sok közül, pontosan azért, hogy ne felejtsük el, hogy még rengeteg gyermek várja azt, hogy rátaláljanak.

Franciaország ebben a tekintetben felkészültnek mondható. Idén is történt már egy gyermekrablás, pont akkor, amikor Cannes-ban voltunk… A franciáknak a gyermekmentési riasztórendszer mellett aktív nyilvántartásuk van a szexuális bűnelkövetőkről, akik a legnagyobb visszaesők közé tartoznak és folyamatosan mozgásban vannak, ugyanis az utazgatásaikkal igyekeznek elkerülni, hogy elítéljék őket. (A franciákon kívül az angoloknál és az íreknél létezik ez a rendszer az EU tagállamai közül). A letartóztatott pedofiloktól elkobzott fotók és felvételek alapján kijelenthető,  hogy a bántalmazott gyerekek 39 százaléka 3 és 6 év közötti, 19 százalékuk pedig 3 év alatti…

(Forrás: NCMEC)

Ránézve az én majdnem 3 éves kisfiamra, elképzelhetetlen és számomra kiborító adatok! 

Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint 2002-ben 223 millió! 18 évesnél fiatalabb gyereket (ezek közül 150 millió lány) kényszerítettek szexuális érintkezésre vagy követték el ellenük a nemi erőszak valamely formáját.
(Forrás: Az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala)

Az Internet Watch Foundation arról számol be, hogy az interneten terjesztett felvételeken látható, szexuálisan bántalmazott gyermekek közül sok nagyon-nagyon fiatal. Akad köztük még csecsemő is, a legtöbb azonban a 3-6 éves korcsoportból kerül ki,, utána, ahogyan már fent is írtam a 3 év alattiak következnek a sorban…a felvételek 44 százalékán ezen gyermekek megerőszakolása vagy kínzása látható.
(Forrás: IWF Annual and Charity Report 2009 évi beszámoló)

Kate könyvének olvasása nagyon felzaklatott engem és rettentően kimerített, ahogyan őt is a megírása. Rengeteg olyan helyzettel és információval szembesültem, amiket legszívesebben sosem olvastam volna el, de szülő vagyok, felelősséggel tartozom a gyermekeim felé és elképeszt a tudat, hogy milyen veszélyek leselkednek rájuk, mi történhet, ha valaki kifigyel bennünket és megkíséreli elrabolni őket. Persze, azt is tudom, hogy a mi riasztórendszerünk és a kutyák mellett biztonságban vagyunk, mégsem hagyott nyugodni a gondolat,mennyi gyermek milyen szörnyű dolgokon megy keresztül, miközben hiába sírnak, szólítgatják a mamit vagy a papát, ők sajnos nincsenek ott, hogy segítsenek. 

A könyv olvasása engem is megváltoztatott, miközben megerősített abban, hogy nem alaptalanul voltam eddig is ennyire óvatos. Az biztos, hogy sokkal lazább is lettem bizonyos tekintetben: már nem bosszankodom apróságokon, mert tudom, hogy milyen csekély jelentőséggel bírnak. Ismét tudatosodott bennem az ÉLET és a CSALÁDOM értéke. Szerencsés vagyok, mert egy boldog, erős házasságban élek, amiben kölcsönös a tisztelet. Valahányszor a lelkem elmerülne a sötét dolgok vizsgálatában és mérhetetlenül szomorúvá válnék, Julien és a gyerekek kizökkentenek ebből, mérhetetlen szeretetükkel és én tudok újra küzdeni a rossz gondolatok ellen, miközben a jó és fontos dolgokra koncentrálok ismét. Valószínűleg Domi sebezhetősége és kisgyermeki ártatlansága váltja ki belőlem az anyatigrishez méltó erőt. Így a rossz pillanatok után sokkal erősebb vagyok, mert azzal is tisztában vagyok, hogy az anyák másképp viszonyulnak a gyermekeikhez, mint az apák. Sokkal jobban féltik őket, többet aggódnak értük, de ez valószínűleg így van rendjén, hiszen mi hordtuk ki és szültük meg őket, talán ezért éljük meg ilyen nagy intenzitással a hozzájuk füződő kapcsolatunkat, amitől természetesen nem leszünk jobb és odaadóbb szülők. Ezért jó, ha van egy olyan laza apukája a gyerekeknek, mint pl Julien, aki bár tud szigorú lenni, sokkal engedékenyebb és sikeresebben állít fel fontossági sorrendet az életében, mint én. Sokat tanulok tőle és persze, képes voltam -igaz, nagyon nehezen- elengedni Dórit is, de kijelenthetem, hogy nem éltem volna meg ezt így, ha a férjem támogató erejével és utánozhatatlan humorával  nincs mellettem. 

Tudom, hogy nem szabad gúzsba kötni a gyermekeimet, hagyni kell őket önállósodni és eszem ágában sincs korlátozni a szabadságukat, de be kell látnom, nekem ez nehezebb, mint bárki másnak, akit ismerek. Szeretek figyelni rájuk, törődni velük, gondoskodni róluk, ugyanakkor nem akarom agyonnyomni sem őket. Nehéz megtalálni a középutat, de nem lehetetlen…a mamám szokta mondani, hogy előttem már sokan megtették ugyanezt,  nekem is menni fog..és láthattátok Dórinál – bár sok durva és kíméletlenül bántó kritikát kaptam -, hogy megy ez nekem, csak kissé lassabban… 

Ma már tudom, hogy a lányom nagyon életrevaló, képes az önállóságra és ha a terveiről van szó, akkor nagyon elszánt. Büszke vagyok rá és magamra is, hogy el tudtam engedni, mégha korábban is, mint terveztem. Domival kapcsolatban még van időm és az biztos, hogy én sosem hagyom őt éjszakára egyedül. Annyira egy vacsora sem fontos. Még az sem kizárt, hogy a jövőben én is dolgozni fogok egy francia segélyszervezetnek…nagyon megérintett ez az egész…

Még egy nagyon fontos információ: